André Kertész Fotómúzeum és Emlékház

Az emlékház 1987-ben nyílt meg.

A magyar származású André Kertész (1894-1985) fotóművész, 120 szignált képét küldte el a múzeumnak, és ide került halála után New York-i lakásából néhány bútor és személyes tárgy is. André Kertész gyermekkorának nyarait nagybátyjánál, Szigetbecsén töltötte. 1984-ben tett magyarországi útja alkalmával felkereste a kedves emlékű helyet, és állandó kiállítás céljára számos nagy értékű fotót adományozott a településnek.    Egy időskori interjújában a következőket mondta e tájról és az itt élőkről: "Becse sem a rokonok miatt lett meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem... Később akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen." Cím: Szigetbecse, Makádi u. 40. Telefon/Fax: (+36 24) 513 510 Kapcsolattartó: Magasitz Lajos Nyitvatartás: május 1-től  szeptember 30-ig szombat-vasárnap: 10.00 -17.00 óráig többi nap: bejelentkezéssel  E-mail: szigetbecse@fibermail.hu

André Kertész élete...

Kertész Andor budapesti kiskereskedő fiaként született. Apját 15 éves korában elvesztette, és gyerekkorának nagyrészét rokonoknál Szigetbecsén töltötte, ami később egész világlátására nagy hatással volt.   Még 14 éves korában kapott egy - mai szemmel nézve - nagy és nehézkes fényképezőgépet apjától.   Szerelmi bánatában önkéntesként bevonult, és a Monarchia hadseregében részt vett az első világháborúban. Állvány nélkül is használható második gépével már frontkatonaként érdekes képeket készített. 1915-ben megsebesült, és hónapokig Esztergomban ápolták. Az esztergomi uszodában készítette például híres "víz alatti úszó" fotóját (ma ugyanitt, az uszodában látható!).   1918 októberében Brassóban fényképezte a hazainduló katonavonatokat, a felbomló hadsereget. A béke beköszönte után még intenzívebben kezdett fotózni. Több fotóját közölték magyar lapok (Érdekes Újság; Borsszem Jankó). Sok képén szerepelt saját maga, öccse Jenő vagy szerelme Erzsébet. Sokat kísérletezett, játszott a fényekkel, sziluetteket, és más, az absztrakt határát súroló témát fotózott - akkor persze még fogalma sem volt, hogy ezt így hívják. Emellett – már a kezdetektől – sokat fotózta a hagyományos vidéki magyar hétköznapokat. Sokáig úgy tudta, legtöbb 1914 előtt készült fotója elveszett.   31 éves korában teljesült álma, budapesti hivatalnokéletét a párizsi művészvilágra cserélte. Itt élte legboldogabb napjait, a Montmartre művészei között szabadon, kötöttségektől mentesen fotózhatott. Picasso, Mondrian, Chagall, Calder, Brassaï, a filmes Eisenstein és más festők, képzőművészek tartoztak mindennapos baráti köréhez. Rövid ideig együtt élt egy szintén magyar festőnővel, de amikor fiatalkori szerelme, Erzsébet (Salamon Erzsébet, ismert nevén Elisabeth Saly) meglátogatta Párizsban, összekötötték életüket.   Kameráját a harmincas évek elején egy kis 35 mm-es Leicára cserélte, ettől kezdve feltűnés nélkül, naplószerűen fotózhatta környezetét, nagyot változott stílusa. Elismert művészként sok fiatal fordult hozzá tanácsért, kritikáért. Henri Cartier-Bresson nyilatkozta róla később: "Mindnyájan adósai vagyunk Kertésznek."   A nácizmus fenyegetésétől tartva 1936-ban New Yorkba költöztek. Stílusa nemigen illett bele az akkor divatos, amerikai magazinokban megszokott irányvonalba, de a Condé Nast kiadó fantáziát látott benne és egyre gyakrabban bízta meg munkákkal, majd egy hosszú távú szerződéssel évtizedekre az általuk kiadott Home and Garden magazinhoz kötötték. Kertész nem találta a helyét Amerikában, New York idegen volt neki, hiányoztak a barátai, az alkotó közeg, helyette megrendelésre kellett fotóznia. Habár sikerült néhány kiállítást rendeznie, művészként nem ért el jelentős sikereket, lassan kezdte elveszteni a hitet saját tehetségében.   A gödörből 1964-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumának akkor kinevezett, fotográfiáért felelős igazgatója John Szarkowski húzta ki, aki önálló kiállítást hozott össze neki a MoMA-ban. A kiállítás egycsapásra megváltoztatta a róla kialakult képet, az amerikai művészvilág is befogadta, főként a 60-as évek végén és a 70-es évek elején a művészi dokumentarizmus megújítására törekvő irányzat képviselői, akik nagyra értékelték a 20-as, 30-as években, Párizsban készült képeit. Ezután a világon többfelé is kiállításokat rendezett, felesége üzleti sikerei és saját elismerései miatt végre felhagyhatott a pénzért, megbízásból végzett magazinfotós munkákkal, újra sokat utazott. Többször visszatért Párizsba is, de élete végéig New York maradt az otthona. 1977-ben elhunyt felesége, ettől kezdve még zárkózottabb lett, képei is depresszívebbek lettek. Utolsó éveiben színes Polaroid képeket készített saját lakásában.   1985-ben halt meg, hagyatéka több helyre került, részben Argentínában élő öccséhez, részben a párizsi Mission du Patrimoine Photographique-ba, számos amerikai múzeum és a New York-i André and Elizabeth Kertész Foundation birtokol a művész munkáiból, de végakarata mintegy 200 fotót és sok tárgyat Magyarországra, azon belül Szigetbecsére jutattott, ahol emlékszobát rendeztek be a tiszteletére.   2005 őszén a New York-i International Center of Photography összegyűjtötte a világban található munkáit és egy az egész életét felölelő kiállítással emlékezett André Kertészre. A Ötödik sugárút elején lévő egykori lakásában nagy tisztelője, a szintén fotós Steve McCurry lakik jelenleg.

Kincses Károly gondolatai a művészről...

1985. szeptember 28-ig minden együtt volt New Yorkban, a 12-J.2. Fifth Avenue-n, a Washington Square fölött, ahol Kertész 1952-től haláláig lakott feleségével Saly Erzsébettel.   A házigazda, személyes tárgyai, képei, negatívjai... minden, ami egy 92 éves öregemberhez tartozott. 29-én Kertész meghalt, hamvait szétszórták a szélbe vagy egy kő alá rejtették, lakását rövid úton ki kellett üríteni. Jött a következő lakó.   Személyes tárgyainak, dolgainak egy része Argentínába került, öccse családjához. Képeinek, negatívjainak, dokumentumainak döntő része Párizsba származott át, a Mission du Patrimoine Photographique gondjaira lett bízva. Az André and Elisabeth Kertész Foundation New Yokban tartotta a hagyatékból mindazt, ami Kertész végakarata szerint ott kellett, hogy maradjon, s a többit - 200 fotót, és fele annyi tárgyat - beládáztak és elküldtek Magyarországra, amiképpen azt Kertész végrendeletében meghagyta. A képek, tárgyak tulajdonosa a gyermekkor faluja Szigetbecse, őrzője pedig a Magyar Fotográfiai Múzeum. Ez az egyik szál.   A másik sokkal személyesebb. Kertész halála előtt másfél hónappal járt New Yorkban egy magyar újságíró, akinek ütött-kopott Nikonjával Kertész fényképezett húszegynéhány diát, hogy azzal egészítsék ki a tervezett magyar From my Window-kiadást. Amikor hazaért előhívatta, ám miután Kertész halála miatt meghiúsult a tervezett könyv, hát betette a szekrényébe, senki nem tudott róla, talán maga is megfeledkezett róla egy kicsit.   Eltelt néhány év. 1994-ben száz éves lett volna André Kertész. A Magyar Fotográfiai Múzeum ez alkalomból elhatározta, hogy összegyűjti mindazt, ami Kertészről, Kertésztől Magyarországon megmaradt, megőrződött. Ennek során leltünk rá Bodnár János diáira is. El kellett telnie további néhány évnek, hogy eszünkbe jusson a mostani kiállítás ideája, az, hogy megrendezzük a találkozást Kertész lakásának hozzánk került tárgyai, a még senki által nem látott utolsó felvételek és a Kertészt otthonában megörökítő fotók között.   Szép, szép - mondhatnák - de mire jó az egész? Válaszolhatnék rá? Mert úgy gondoljuk, hogy általa sok minden érthetővé válik André Kertész utolsó évtizedéből. Mert úgy gondoljuk, más nyolcvan évesekkel szemben Kertésznek ez az utolsó tíz éve is tartogatott valami mindannyiunk számára fontosat.   Hogy pontosan összeálljon a kép, emeljünk ki néhány lényeges momentumot az előzményekből. 31 éves, amikor búcsút mond Magyarországnak, s Párizsba költözik, ahová mindig is vágyott. Itt alig 11 esztendőt tölt, s indul tovább Amerikába. 1936-tól élt ott, de mindvégig rossz viszonyban állt választott új hazájával. Magányos volt, hiányoztak a barátok, mindenki emigránsnak tekintette, nehezen fogadtatta el magát és fotográfusi stílusát, nemszeretem feladatokkal töltötte ideje jelentős részét. S mire sikeres lett, megöregedett.   1977-ben meghalt a felesége, aki pedig tíz esztendővel volt fiatalabb nála. Kertész még magányosabb lett. Félt. Ebben az időben a Washington Square nem tartozott New York legbarátságosabb és legnyugodtabb részei közé, egyszer elrabolták válláról a fényképezőgépét, egészsége sem volt rendben, érthető hát, hogy egyre ritkábban hagyta el otthonát. Ott élt egyedül egy lakásban, amibe 45 amerikai év emlékeit, tárgyait gyűjtötte össze. Sok apró mütyür: művészi tárgyként nem fontosak, de tulajdonosának érzelmileg értékesek. Más ember talán leült volna a tv elé, s ott várja ki az utolsó jeladást, de ő nem.   Talált egy üvegszobrocskát, ami erősen emlékeztette őt felesége egy bizonyos mozdulatára. Elővette végre azt a Polaroid gépet, ami addig használatlanul hevert a szekrényben. S az őt körülvevő tárgyak, a feltoluló emlékek, a lakásban folyamatosan változó fények, önmaga árnyéka, és hozzá a polaroid azonnal előhívódó, semmi intézkednivalót nem igénylő technikája együtt megindítottak valamit ebben az öreg, összetört emberben, aki elkészítette a From my Window-ból ismert zseniális képsorozatot. Egészen más és mégis egy-lényegű mindazzal, amit addig alkotott.   Volt egy nagyszerű magyar költő, aki életében remek verseket, balladákat, elbeszélő költeményeket írt, mindenki ünnepelte. Megöregedve elhúzódott a Margitsziget évszázados fái alá, s egy kapcsos könyvecskébe megírta egy öreg, magára maradt, egyre inkább befelé fordult ember legbensőbb vallomását. Olyan ember sorai ezek, aki már mindent tud, mindent átélt, s a dolgok véglegesen elnyerték benne saját fontossági sorrendjüket. Ezek az Őszikék Arany Jánostól. Ezek meg az utolsó fényképek Kertésztől. Megrendítő, éveken, földrészeken átnyúló találkozás.   Ha kérhetem, így, ezekkel a gondolatokkal bíbelődve nézzék a fotókat. A húszból Kertész a maga hihetetlenül igényes és maximalista módján bizonyára nem használt volna többet, mint négyet-ötöt. De ez a kiállítás most nem elsősorban a Művészetről szól, hanem az Emberről. Az öregségnek, a végnek magát meg nem adó André Kertészről.