Oldaltérkép

Kincses Károly gondolatai a művészről...

 

 

1985. szeptember 28-ig minden együtt volt New Yorkban, a 12-J.2. Fifth Avenue-n, a Washington Square fölött, ahol Kertész 1952-től haláláig lakott feleségével Saly Erzsébettel.

 

A házigazda, személyes tárgyai, képei, negatívjai... minden, ami egy 92 éves öregemberhez tartozott. 29-én Kertész meghalt, hamvait szétszórták a szélbe vagy egy kő alá rejtették, lakását rövid úton ki kellett üríteni. Jött a következő lakó.

 

Személyes tárgyainak, dolgainak egy része Argentínába került, öccse családjához. Képeinek, negatívjainak, dokumentumainak döntő része Párizsba származott át, a Mission du Patrimoine Photographique gondjaira lett bízva. Az André and Elisabeth Kertész Foundation New Yokban tartotta a hagyatékból mindazt, ami Kertész végakarata szerint ott kellett, hogy maradjon, s a többit - 200 fotót, és fele annyi tárgyat - beládáztak és elküldtek Magyarországra, amiképpen azt Kertész végrendeletében meghagyta. A képek, tárgyak tulajdonosa a gyermekkor faluja Szigetbecse, őrzője pedig a Magyar Fotográfiai Múzeum. Ez az egyik szál.

 

A másik sokkal személyesebb. Kertész halála előtt másfél hónappal járt New Yorkban egy magyar újságíró, akinek ütött-kopott Nikonjával Kertész fényképezett húszegynéhány diát, hogy azzal egészítsék ki a tervezett magyar From my Window-kiadást. Amikor hazaért előhívatta, ám miután Kertész halála miatt meghiúsult a tervezett könyv, hát betette a szekrényébe, senki nem tudott róla, talán maga is megfeledkezett róla egy kicsit.

 

Eltelt néhány év. 1994-ben száz éves lett volna André Kertész. A Magyar Fotográfiai Múzeum ez alkalomból elhatározta, hogy összegyűjti mindazt, ami Kertészről, Kertésztől Magyarországon megmaradt, megőrződött. Ennek során leltünk rá Bodnár János diáira is. El kellett telnie további néhány évnek, hogy eszünkbe jusson a mostani kiállítás ideája, az, hogy megrendezzük a találkozást Kertész lakásának hozzánk került tárgyai, a még senki által nem látott utolsó felvételek és a Kertészt otthonában megörökítő fotók között.

 

Szép, szép - mondhatnák - de mire jó az egész? Válaszolhatnék rá?

Mert úgy gondoljuk, hogy általa sok minden érthetővé válik André Kertész utolsó évtizedéből. Mert úgy gondoljuk, más nyolcvan évesekkel szemben Kertésznek ez az utolsó tíz éve is tartogatott valami mindannyiunk számára fontosat.

 

Hogy pontosan összeálljon a kép, emeljünk ki néhány lényeges momentumot az előzményekből. 31 éves, amikor búcsút mond Magyarországnak, s Párizsba költözik, ahová mindig is vágyott. Itt alig 11 esztendőt tölt, s indul tovább Amerikába. 1936-tól élt ott, de mindvégig rossz viszonyban állt választott új hazájával. Magányos volt, hiányoztak a barátok, mindenki emigránsnak tekintette, nehezen fogadtatta el magát és fotográfusi stílusát, nemszeretem feladatokkal töltötte ideje jelentős részét. S mire sikeres lett, megöregedett.

 

1977-ben meghalt a felesége, aki pedig tíz esztendővel volt fiatalabb nála. Kertész még magányosabb lett. Félt. Ebben az időben a Washington Square nem tartozott New York legbarátságosabb és legnyugodtabb részei közé, egyszer elrabolták válláról a fényképezőgépét, egészsége sem volt rendben, érthető hát, hogy egyre ritkábban hagyta el otthonát. Ott élt egyedül egy lakásban, amibe 45 amerikai év emlékeit, tárgyait gyűjtötte össze. Sok apró mütyür: művészi tárgyként nem fontosak, de tulajdonosának érzelmileg értékesek. Más ember talán leült volna a tv elé, s ott várja ki az utolsó jeladást, de ő nem.

 

Talált egy üvegszobrocskát, ami erősen emlékeztette őt felesége egy bizonyos mozdulatára. Elővette végre azt a Polaroid gépet, ami addig használatlanul hevert a szekrényben. S az őt körülvevő tárgyak, a feltoluló emlékek, a lakásban folyamatosan változó fények, önmaga árnyéka, és hozzá a polaroid azonnal előhívódó, semmi intézkednivalót nem igénylő technikája együtt megindítottak valamit ebben az öreg, összetört emberben, aki elkészítette a From my Window-ból ismert zseniális képsorozatot. Egészen más és mégis egy-lényegű mindazzal, amit addig alkotott.

 

Volt egy nagyszerű magyar költő, aki életében remek verseket, balladákat, elbeszélő költeményeket írt, mindenki ünnepelte. Megöregedve elhúzódott a Margitsziget évszázados fái alá, s egy kapcsos könyvecskébe megírta egy öreg, magára maradt, egyre inkább befelé fordult ember legbensőbb vallomását. Olyan ember sorai ezek, aki már mindent tud, mindent átélt, s a dolgok véglegesen elnyerték benne saját fontossági sorrendjüket. Ezek az Őszikék Arany Jánostól. Ezek meg az utolsó fényképek Kertésztől. Megrendítő, éveken, földrészeken átnyúló találkozás.

 

Ha kérhetem, így, ezekkel a gondolatokkal bíbelődve nézzék a fotókat. A húszból Kertész a maga hihetetlenül igényes és maximalista módján bizonyára nem használt volna többet, mint négyet-ötöt. De ez a kiállítás most nem elsősorban a Művészetről szól, hanem az Emberről. Az öregségnek, a végnek magát meg nem adó André Kertészről.

 

Caption